Rácz Kati imádja a finom ízeket, ám apályája miatt mindig is rendkívül figyelt az alakjára. Nagyon sok mindent vontmeg a hosszú évek során magától, és ez még most sincs másképp, hiszen egy műtétkövetkeztében tíz kilótól szabadult meg, amit szeretne megtartani. Voltak évek,amikor naponta mindössze egy virslin élt. Emiatt, egyben a sok munka és éjszakaélet miatt nem vezet háztartást, de ha a kényszer úgy hozza, nem riad vissza afakanáltól sem. Sok kislány édesanyjától kapja a főzőtudományát, ám az énekesnőaz anyukáját korán elveszítette, így csak az emlékek élnek benne, amit akonyhában együtt töltöttek.
Milyen ételek állnak hozzád közel?
– Bevallom őszintén, kicsit válogatós vagyok. A magyaros ételek a kedvenceim, a szaftos húsokat is szeretem, de a rántott hús áll az első helyen. Igaz, a marha és a pulyka húst nem eszem meg, kizárólag csirkét – abból csak a mellett – és sertést fogyasztok. De ezeket is csak akkor, ha rendkívül vékonyra vagy apróra van szeletelve.
Volt egy rossz élményed, azért alakult ez így?
– Nem, soha! Édesanyám fantasztikusan főzött, ám sütni nem tudott. Sajnos ő nagyon fiatalon meghalt. Apukám basszusgitáros volt, és az egész világot bejárta. Amikor ő volt fiatal, nagyon drága volt külföldön az ennivaló, így a zenészek kénytelenek voltak megtanulni főzni. Anyukám halála után pedig a papa főzött rám. Mindketten isteni ételeket tudtak készíteni.
Vannak közös emlékeid édesanyáddal a konyhában?
– Szegény anyám negyven évesen már nagyon beteg volt, úgy tizennyolc éves koromig élvezhettem csak a főztjét. Imádtam, amikor levest készített, mert mindig én csináltam a grízgaluskát, az az én feladatom volt. Vagy ha palacsintát sütött, akkor – mint minden gyerek -, én raktam bele a tölteléket, én tekertem fel, vagy ha éppen rántott húst készítettünk, akkor segítettem a panírozásban. Akkoriban még nem voltak előre elkészített húsok. De például a nokedlit is én szaggattam, mindig megengedte nekem. Kis kukta voltam mellette, mai napig élnek bennem azok a percek.
Említetted, hogy édesapád zenész volt. Innen ered a zene szeretete számodra?
– Hat éves koromban a papa leültetett a zongorához, és akkor már fölvettek a zenei általános iskolába. Nehéz volt bekerülni, mert egy nehéz iskola volt, több lépcsőn kellett átjutni, hogy felvételt nyerjek. Egészen tizennyolc éves koromig tanultam klasszikus zongorán játszani. De fölvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába, zongora tanszakra, gimnázium után, de ma már azt mondom, Hál’ Istennek fél év után kicsaptak. Anyám kitűnően zongorázott. Ő egy polgári családban nőtt föl, ahol természetes volt, hogy a lányok szépen zongoráztak. Ki merem jelenteni, hogy talán az igazi muzikalitást tőle hoztam. Apám egy édes, de középszerű jazzista volt. Hiába ültem négy órát a billentyűk előtt, nem voltam eléggé tehetséges. Onnan a Zrínyi Ilona Gimnázium matek szakára kerültem, ahol le is érettségiztem.
És mikor jött a jazz az életedbe?
– Tizenhat évesen, amikor elkezdtem jazz zongorázni. Ott vett óriási fordulatot az életem. Ákos Stefi az ötvenes évek nagyon híres dívája volt, aki szintén ebben a zeneiskolában tanított éneket. Ő mondta, hogy tizenhét évesen menjek hozzá, és majd ő jazz énekesnőt fog belőlem faragni. Tizennyolc évesen érettségivel együtt levizsgáztam jazz zongorából. 21 éves koromtól dolgoztam csak énekesnőként, onnantól fogva kerültem kisebb revükre, míg 23 évesen már uraltam az éjszakát.
Néhány héttel ezelőtt Thaiföldön voltál. Mennyire kedvelted meg az ottani konyhát?
– Igaz, hogy már többször voltam ott, de bevallom őszintén, nem kedveltem meg a thai ételeket. Megkóstoltam, a rizsüket kifejezetten szeretem, nagyon jól készítik. Szerencsés vagyok, mert a zöldségeket is imádom, minden mennyiségben, minden ízben, és ott különösen szeretik a rizzsel készíteni. Nagyon oda kell figyelnem, hogy mit eszem, mert hajlamos vagyok a hízásra. Kilenc hónapja volt egy epeműtétem, és tíz kilót fogytam utána. Rendkívül örülök ennek a súlyveszteségnek, ezért mindent elkövetek, hogy megtartsam. Ezért szerencsém van, hogy szeretem a francia konyhát, és a halakat is, így tudok vigyázni a súlyomra. Most Thaiföldön is találtam egy francia éttermet, a két hét alatt rendszeresen jártam oda.
Említetted a műtétet. Változtatnod kellett az étkezéseden emiatt?
– Amikor kiderült, hogy negyven darab kövem van, még három hónapot kellett várnom a műtétre. Pedig előtte háromszor görcsöltem be, és kerültem kórházba. Maga a beavatkozás semmiség volt, egy napot voltam bent, és két nap múlva már a kiskutyámat sétáltattam. Egy diabetikus hölgy tanított meg arra, hogy mit ehetek és mit nem. Azóta teljesen diétán élek, még ha már rosszul nem is lennék.
Mi az, amit egyáltalán nem eszel?
– A krumplit imádom, de nem eszem. A süteményekért az életemet tudnám odaadni, legyen torta, pite, krémes, teljesen mindegy, de soha nem eszem. A csokiért meghalok, a mogyorókrémért ölni tudnék. (nevet)
Azért tilos számodra mindez, mert félted az alakodat?
– Igen. Pedig nyolcvan kilósan is átugrottam a kerítést. Én egy temperamentumos, bő vérű ember vagyok. Szünet nélkül, nagyobb súllyal is végigtáncoltam egy másfél órás koncertet is akár. Meg sem éreztem. Most azonban tíz kilóval kevesebben jobban nézek ki, és sokkal jobban érzem magam a ruháimban.
A diétázás végig kísérte az életed?
– Huszonnyolc éves és hetvenhat kiló voltam, amikor Moulin Rouge-ba kerültem. Fölvettek, mert tetszett a hangom. Cserháti Zsuzsival négy évig dolgoztam együtt, de összességében nyolc évet töltöttem ott. Szóló énekesnő voltam, tizenhat táncos volt mindig körülöttem. Amikor odakerültem, azt mondta a direktor, hogy nagyon tetszik, ahogy énekelek, és nem hiába vett oda Cserháti mellé sztárnak, de lenne egy kérése, öt kilót fogyjon le. Soha nem felejtem el ezt a számot. Akkor még más világ volt, nem úgy, mint ma, hogy a ducikat is elfogadják. Nem volt más választásom, egy akkupunktőr segítségét kértem, és lefogytam ötvenegy kilóra. Ezt pedig harminchat éves koromig tartottam úgy, hogy napi egy darab virslit ettem. A gyomrom emiatt teljesen tönkrement, így ma már gyógyszert kell emiatt szedtem. Ezt követően jöttek apránként vissza rám a kilók, hiszen rájöttem, nem lehet úgy leélni egy életet, hogy semmit nem eszik az ember. A színpad miatt kellett világ életemben sanyargatnom magam. Mindig azzal szoktam viccelődni, ha majd egyszer úgy gondolom, hogy nem állok többet színpadra, akkor kétszáz kiló leszek. (nevet) Mindent megfogok enni, és soha többé nem vonok meg magamtól semmit.
Úgy alakult a pályád miatt az életed, hogy a konyha háttérbe szorult, de ha úgy adódna, egészen biztos feltalálnád magad…
– Persze, de bevallom őszintén, én nem szeretnék főzni. Volt olyan, hogy apám kórházba került, anyácska pedig már nagyon beteg volt. Akkor rákényszerültem, hogy mindketten tudjanak enni. Elővettem a szakácskönyvet, és mindent meg tudtam csinálni. A kényszer szokták mondani, nagyon nagy úr. Nyilván, ha rá lennék kényszerítve, főznék. De nem vagyok. (nevet)
