Meczker Tamást az RTL Klub népszerű főzőműsorában, A Konyhafőnökben ismerhettem meg az ország. A ma már 30 éves férfi hosszú szakmai utat járt be, mire megtalálta a helyét a gasztronómiában. Mint mondja, a főzés az élete, mindent erre tett föl. Tudásvágya kiolthatatlan, szabadidejében is főként a főzésnek él. Rengeteg étteremben megfordult, miután végzett szakácsként, és mindenhol igyekezett minél több tudás magába szívni. Úgy tűnik, ez sikerült is, hiszen Bécsben él, elismerik a munkáját, olyannyira, hogy mai napig gyakorta keresik meg különböző felkérésekkel Magyarországról.

– Mielőtt megismert az ország, már előtte hét éve szakácsként dolgoztál. Miért pont ezt a szakmát választottad?

– Gyerekként a nagyszüleimnél részt vettem disznóvágásokon, ha kellett mustot tapostam, hatalmas kertjük volt és állatokat is tartottak. Láttam hogyan főzik a lekvárt, hogy teszik el a savanyúságokat, miként készül a hurka, a kolbász, és minden, ami vidéken szokás. Nem vagyok egy egyhelyben ülő típus, főleg nem szerettem az iskolapadban ülni, így egy olyan szakmát akartam választani, amiben minél hamarabb el tudok kezdeni dolgozni. Mivel már akkor is szerettem főzni, adta magát, hogy szakács iskolában folytassam a tanulmányaimat.

– Mi vonzott a főzésben és a szakácsszakmában?

– Mindig tetszett az a hierarchikus rendszer, ami a konyhán van. Hároméves voltam, amikor édesapámat elveszítettem, amiatt motiváló volt nagy séfeket nézni a tévében vagy az interneten. Pozitív személyek voltak az életemben, és nagyon elvarázsoltak. Szerettem volna hozzájuk mérten én is egy jó kiállású séf lenni, így alárendeltem magam ennek a szakmának. Sajnos a normális élet rovására ment, és mindig a nehezebb utat választottam, mert úgy éreztem, azt a tudást, amit megszereztem, már senki nem veheti el tőlem. Szakmai barbár vagyok, én a szabadidőmben is a főzéssel foglalkozom. Vagy tévét nézek, vagy szakácsújságokat olvasok, mindent alárendeltem a gasztronómiának. Nekem ez az életem, erre tetem föl mindent.

– Hova helyezkedtél el, miután kikerülték az iskolapadból?

Az első állás, ami szembejött kapva kaptam a lehetőségen. Mindig a saját utamat jártam, ha nem tudtam pozitív dolgokat tanulni, akkor annyit biztosan megtudtam, mit nem akarok csinálni, milyen ember nem akarok lenni. Rájöttem, jól főzni nem elég, egy nagyon komplex személyiség kell ahhoz, hogy jó séf legyen valaki, sőt szerintem a születés pillanatában eldől, hogy valaki jó séf lesz vagy sem. Úgy éreztem nagy séfektől kell tanulnom, a jellemet is nem csak a főzést.

– Ekkor döntöttél úgy, hogy Budapesten próbálsz még több tudást magadra szedni?

– Igen, de 2010-ben minden más volt, nehéz volt elhelyezkednem. Elkezdtem az Élelmiszeripari Technikumot, majd kaptam egy jó álláslehetőséget egy nagyon népszerű étteremben Budán. Hidegkonyhai segéd és konyhai kisegítőként kezdtem, kilenc hónappal később pedig már fölküzdöttem magam egészen a konyha vezetőjévé. Talán erre vagyok eddig a legbüszkébb. Mindig azért küzdöttem, hogy a konyhán megálljam a helyem.  Egy hét vezetés után áthívtak a tulajdonosok másik éttermébe, és mivel mindig óriási volt bennem a bizonyítási kényszer, annak ellenére vállaltam, hogy tudtam, nagyon nehéz feladatom lesz. Egyre jobban lépkedtem fel a ranglétrán, amikor megláttam egy nagyon híres séfet, aki a spanyolországi tanulmányi útról érkezett Magyarországra. Nagyon tetszett a munkássága, én pedig tovább akartam tanulni. Így jött az ötlet, hogy elmennék oda dolgozni, ahol ő vezeti a konyhát.

– Egy próbanap után lehetőséget kaptál a séfnél dolgozni, és fel is mondtál az előző munkahelyeden…

– Igen, de mivel volt tizennégy nap felmondási időm, ezért párhuzamosan mindkét étteremben dolgoztam. A séfet látva rájöttem, hogy nekem is más az utam, legalábbis abban a tekintetben, hogy nem szabad leragadnom egy egyszerű szakácsként. Eldöntöttem, csak neves éttermekben akarok a jövőben dolgozni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már napi 18 órát dolgozom, a hét minden napján. Ekkor váratlanul ért, mikor kiderült, hogy édesanyám beteg. Nagyon megijedtem, hogy édesapám után őt is elveszítem, ezért úgy döntöttem, a pénzre kell koncentrálnom, hogy tudjam anyukámat anyagilag segíteni, mert sajnos tanulóként ugyan sokat dolgoztam, de annál kevesebbet kerestem.

– Innen is tovább léptél, ráadásul egyből Ausztriában, egy hotelben találtál állást.

– Hirtelen döntés volt, csak arra gondoltam, hogy külföldön dolgozhassak, hogy elegendő pénzt tudjak saját magamnak és anyukámnak is biztosítani. Sajnos egy autóbalesetnek köszönhetően itt sem tudtam sok időt eltölteni. Megsérült a térdem, mai napig fájlalom. A baleset után még este ki kellett pakolnom a totálkáros autóból egy másikba az árut, majd utána a szálloda raktárjába is. Reggel 7-kor pedig már a konyhán kellett lennem. A főnököm annyit nem kérdezett, hogy vagyok. Ilyen embernek nem akartam dolgozni, és felmondtam. Innen visszamentem Budapestre, de nem találtam a helyem, minden kezdődött elölről, és olyan emberekkel kellett együtt dolgoznom, akinek nem a szenvedélye a főzés, hanem csak a munkája. Mivel még mindig képzetlennek számítottam akkor, ezért jobb helyekre nem vettek föl. Egyetlen egy választásom maradt, visszaköltöztem Paksra. Több hónapig nem volt állásom, nagyon magam alatt voltam, problémássá vált az életem. Végül az hozta meg a változást, hogy egy ismerős által bekerültem az atomerőmű konyhájára, ahol rendezvényeket csináltam. Ott sem találtam igazán a helyem, és akkoriban nyílt a Paksi Atomerőmű leányvállalatának egy szállodája, ahova fölvettek szakácsnak. Ott nagyon jól éreztem magam, és két évet töltöttem el.

– A szálloda színeiben több szakácsversenyen is indultál.

– Először nyolc csapatból lettem negyedik, de egyedül indultam. Rá egy évre, 2013 februárjában szintén nyolc csapat ellen indultam egyedül, akkor a második helyezést hoztam el. Akkoriban kicsit fölkapott a Tolna megyei gasztronómia, bekerültem az újságokba, a paksi és a megyei tévébe, ahol interjúkat készítettek velem. Ezáltal fölfigyeltek rám, és egy helyi vállalkozó, akinek saját pincészete, borászata és étterme van, felajánlott egy munkát. Elvállaltam, és rengeteget tanultam ott is. Főleg azt, egyedül hogy kell dolgozni. Rá voltam kényszerülve arra, hogy olyan munkaszervezés legyen a fejemben, amit más évek alatt sem tud megtanulni. Közben édesanyám kiment Németországba dolgozni, és mivel még mindig kevés volt a pénz, amit meg tudtam keresni, így 24 évesen kimentem utána.

– Hol helyezkedtél el és meddig maradtál?

– Egy pizzériában találtam munkát. Nem zavart, hogy mindent nekem kell csinálni, mert nekem semmi sem degradáló, és ott is az idősebb olasz kollégától rengeteget tanultam, amit később sokat tudtam hasznosítani. Hálás voltam a tulajdonosnak, hogy fölkaroltak, mert engem soha senki nem segített. A zűrös körülmények miatt végül úgy döntöttem, hogy felmondok. Így édesanyám párjával kezdtem el dolgozni, autókat hoztunk be Magyarországra, amivel ugyan jól kerestem, de rájöttem, hogy nekem mégis főznöm kell. Ezután egy német Michelin-csillagos étteremben kezdtem el dolgozni.

– Pont a szabadságodat töltötted itthon, amikor váratlan telefonhívást kaptál…

– Igen, A Konyhafőnökből kerestek meg, hogy lenne-e kedvem szerepelni benne. Úgy gondoltam, vesztenivalóm nincs, így bekerültem a harmadik évadba. Rendesek voltak a munkahelyemen is, mert szó nélkül elengedtek. Sajnos egy betegség miatt fel kellett adnom a versenyt, de ígéretet kaptam, hogy a következő évadra visszahívnak. Így visszamentem Németországba, de onnan átköltöztem Bécsbe, egy Michelin-csillagos luxusszállodában kaptam helyet, ahol szintén a rengeteg munka mellett sokat tanulhattam. Kemény tizenhét hónapot töltöttem el, nagyon stresszes időszak volt. Tudtam, hogy nem sokáig fogom tudni csinálni, mert úgy éreztem, belerokkanok. Ráadásul 17 hónap alatt 54 szakácskollégám volt, kemény és pörgős volt az étterem. Míg Magyarország 60-80 fős, addig ott 110-130 fős egy teltház. A séf jobb kezeként nagyon fontosnak tartottam, hogy minden flottul menjen, ha jött egy étterem kritikus, a séf beszélt az asztalnál, én pedig tálaltam. Erős kapcsolat volt közöttünk, olyan apa-fia kötelék, és ezt a végletekig kihasználta. Ekkor jött újra a telefon A Konyhafőnök szerkesztőjétől, hogy van-e kedvem visszamenni A Konyhafőnökbe. Beszéltem a szálloda séfjével, és mivel nem engedtek el a műsorba, ezért felmondtam.

– Bekerültél az ötödik évadba, és harmadik helyezést értél el. Mit adott nekem A Konyhafőnök?

– Magamról is sokat tanultam, de főleg azt, hogyan kell ösztönszerűen főzni. Itt nem lehetett újrakezdeni az időkorlát miatt. Innen tudtam, hogy a svábos ízvilágban szeretnék főzni, amit otthonról hoztam, és ami csak úgy belülről jön. Jó volt az ott töltött idő, de nagyon csalódott voltam, hogy nem nyertem meg, mert soha nem kerültem ilyen közel ahhoz, hogy tízmillió forintot megnyerhessek.

– Tudtál bármilyen hasznos húzni ebből a szereplésből?

– Talán annyit, hogy rengeteg helyre hívtak a műsor után főzni. Tudtam profitálni, de a reálhozama mégis az volt, hogy munkaviszonyban vagyok, voltam és még leszek is azokkal az emberekkel, akiket a műsor által ismerhettem meg. Több étteremnek írtam étlapot, terveztem konyhát, dolgoztam ki koncepciót. Ettől fogva nem kérték a bizonyítványomat a tudásomhoz, mert ismertek.

– A műsor befejezése után visszamentél Bécsbe?

– Igen, mert nekem itt van lakásom. Olyan munkahelyet választottam, ami mellett, ha Magyarországra hívnak, el tudjak menni. Most is itt dolgozom, az OMV székházában, ahol a vezérkarnak vagyok a személyi szakácsa a mai napig.

– Mi a vágyad, amit szeretnél a jövőben elérni?

– Mindig egy nagy étterem volt a vágyam, de ma már nem így gondolom. Szeretnék egy olyan kisvilágot magamnak megteremteni, egy delikátesz bisztrót, ahol az én kézműves termékeimet lehet megvásárolni, és az én napi menüimet lehet enni.