A gyönyörű színésznő gyermekkorában imádott nagyszüleinél vendégeskedni, és mindkét nagymamája zseniálisan főzött. Amikor összeköltözött férjével, akkor kezdett ő is főzni, felidézte a családi recepteket, amihez a férje is hozzátette a sajátjáét. Varga Iza lapunknak többek közt mesélt A Konyhafőnök VIP-ben szerzett élményeiről, és arról is, náluk milyen a karácsonyi menü.
– Kitől tanult főzni?
– Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét nagymamám nagyon jól főzött. Amikor kicsi voltam, akkor úgy volt az iskolai rend, hogy egyik hónapban délelőtt, másikban délután jártunk iskolába. Azokban a hetekben, amikor délután kellett mennem, az apai nagymamám vigyázott rám. Olyankor gyakran főztem vele, vagyis inkább vele együtt sündörögtem a konyhában. Mindent láttam, mit, hogyan csinál. Az anyai nagymamám meg isteni finom süteményeket sütött. De tulajdonképpen valahogy az a része, hogy mellette sertepertéljek, kimaradt. Nem is vagyok édesszájú, bármilyen szépek voltak, bármennyire csábító illatuk volt, engem nem vonzottak. Ezért én süteményeket sosem sütöttem. Tulajdonképpen egészen addig, amikor már nem egyedül éltem, főzni se főztem.
– Mikor változott ez meg?
– Amikor eljöttem otthonról, olyannyira nem volt pénzem, hogy nem is lett volna miből, gyakorlatilag lekváros kenyeret ettem folyamatosan, azt engedhettem meg magamnak. Igazából az, hogy én elkezdek főzni, az a férjemmel való összeköltözésemkor kezdődött az életemben. Próbáltam őt lenyűgözni, keresgéltem a régi recepteket, meg anyukámat hívogattam, igyekeztem gyorsan bepótolni a hiányosságaimat. S mivel szerelemből főztem, viszonylag gyorsan belejöttem. Kerestem a régi ízeket, ahogy anyukám, vagy nagymamáim főztek, ezekhez a receptekhez nyúltam én is.
– Hogy alakult ki a saját főzési vonala?
– A férjem sok új dolgot hozott a konyhába, egészen más stílust képviseltek, mint mi a Vajdaságban. Próbáltam eltanulni az anyósomtól azokat a fogásokat, amit ő szeretett, ami őt nyűgözte le. Valahogy a két család receptjeiből, hagyományaiból állt össze egy harmadik, a miénk. Az, hogy rendszeresen főzök, és nem csak kísérleti jelleggel, nem hébe-hóba, az akkor kezdődött, amikor a gyermekeim megszülettek. Mert akkor tört rám annak a felelőssége, hogy olyan minőségi ételt készítsek, amik az ő egészségüket szolgálják. Elkezdtem bújni azt az irodalmat, ami az egészséges táplálkozásról szól. Akkor kezdett el izgatni az a negyedik fajta főzés, ami megint egy új vonal. Amikor a kisebbik lányom született, kiderült, hogy terhességi cukorbetegségem van, nagyon szigorú étrendet kellett betartanom. Teljesen új rendszert tanultam meg, új gondolkodásmódot, amiben már a szénhidrátmentesség, a cukormentesség, a lisztmentesség már nagy szerepet kapott. Ilyen a mostani, persze nem feltétlen végleges vonal.
– Akkor ezt az irányt vitte A Konyhafőnök VIP-be is?
– Ebben van rutinom, ehhez értek igazán, mivel az utóbbi tizenöt évben így főzök, igen, ez némiképp hendikeppnek is számít. Nagyon sok alapanyagot, nem, vagy nem úgy használok, szóval nagyon fel kellett kavarnom a régi receptjeimet. Mert már új terep volt a régi terep, de a főzési rutin bennem van, de feladta a leckét, hogy franciául kell főzni, mert én ezt az irányt nagyon régen elhagytam.
– Mindezek tükrében milyen élményekkel gazdagodott a műsorban akár a főzés terén, akár lelkileg?
– Furcsa volt beleásni magam a főzés művészetébe, mert eddig mindig a praktikum volt, ami az én konyhámban szerepet kapott. Az idővel örökös harcot vívok a konyhában otthon. Ez viszont sokkal költőibb, sokkal romantikusabb műfaj, amiről a műsor szól. Ugyanakkor sokkal precízebb, sokkal pontosabb, sokkal árnyaltabb stílus. Az volt a legérdekesebb felismerés, hogy ha valamivel foglalkozol, és az érdekel, szereted és izgat, akkor micsoda fejlődésen lehet átmenni rövid idő alatt is. Szájtátva néztem azt, hogy micsoda változáson mennek keresztül a szereplők tudásban, gondolkodásban, kreativitásban. És az a döbbenet, hogy ha ilyen rövid idő alatt ennyit lehet fejlődni, akkor hol van a határ? Nyilván folytatni kell, ez egy nagyon jó löket arra, hogy az ember egy egészen új irányban kezdjen el gondolkozni, sokkal kreatívabban, egy teljesen más dimenzióban. És attól függetlenül, hogy én ezekből az alapanyagokból nem úgy, vagy nem használok, ezt a gondolkozást át lehet telepíteni az én konyhámba.
– Akkor a család profitál abból, hogy indult a műsorban.
– Már a felkészülés alatt is (nevet). Volt olyan étel, például a bemutatkozó ételem, amit annyiszor készítettem el, hogy egy darabig hallani sem akartak róla, pedig nagyon szeretik a fekete kagylót, kuriózumnak számított. Mert az vitathatatlan, hogy a gyakorlás nagyon-nagyon fontos eleme a fejlődésnek. Amikor korábban néztem ilyen műsorokat, minden olyan egyszerűnek tűnt a fotelból. De itt rájöttem, hogy amikor azt az ételt jól kell elkészíteni, akkor nem mindegy hogyan szeleteled a hozzávalókat, nem mindegy meddig sütsz egy húst. Egyébként ez is érdekes felismerés volt, hogy szerintem nagyon sokan sokkal több időt szánunk egy-egy ilyen műveletre, mint amennyire valójában szükség van. Egy kifinomultabb irányvonalat nyertem ebből. Még a tálalásban is, rá kellett jönni, hogyan lesz a kevesebb néha több.
– Mennyire izgult? Milyen volt időre főzni?
– Az idő a legnehezebb tényező az egész versenyben! A feladatok nem komótosra vannak kitalálva. Amiben nekem a legtöbbet kellett fejlődnöm, az egyértelműen az időgazdálkodás volt. Mert abban biztos voltam, hogy meg tudom csinálni az ételeket, de, hogy mindezt időkorláttal hogyan, az volt a nehéz. Hogy nem kerül fel egy elem, hogy nem sül, vagy fő meg valami jól, hogy kapkodni kell, hogy nem mindegy milyen sorrendben teszek oda a tűzhelyre a tányér elemeit. Több felé kell figyelni, ha úgy van menteni valamit, vagy éppen újrakezdeni. Mindezt idegen konyhában, nem a saját, jól ismert eszközeimmel. Szóval nagyon sok tényező van, ami befolyásolja, hogy a versenyző hogyan teljesít. Igen, izgultam, hiszen szerettem volna jót csinálni, megmutatni, mit tudok. És nagyon-nagyon meggyűlt a bajom az idővel, nekem az idő az ellenségem!
– Mit tanult a versenyből?
– Most látom azt, hogy mennyi mindent nem tudtam eddig, és azt, hogy mennyi mindent nem tudok még. Minél előrébb haladtunk a műsorban, annál több dologra derült fény, amit még nem tudunk. De rengeteget fejlődtem gondolkodásban, levetkőztem előítéleteket például néhány alapanyaggal, vagy éppen a sütéssel kapcsolatban. Rögtön az első adásban szembesültem a legnagyobb félelmemmel, a pacallal, van egy régi rossz élményem vele kapcsolatban. De mégis megcsináltam a pacal levest, és kóstolás nélkül is nagyon finom lett. Legyűrtem magamban a félelmemet, a viszolygásomat! Ez volt az egyik kedvenc pillanatom a műsorban, de a másik is ehhez kapcsolódik. Jenő séf besegített a kóstolással, ő mondta, hogy már kész van, hogy jó lett. Mindezt úgy, hogy ő is utálja a pacalt.
– Nemsokára itt a karácsony, a műsorban tanultakat beleépíti az ünnepi menübe?
– Nem, mert a menü nálunk nagyon régóta kialakított menüsor, van benne egy kicsi a mi családunk oldaláról, egy kicsi az új konyhánkból, és egy pici a férjem családjából, ezek a hagyományok érvényesülnek. Francia hagymaleves, ami frissen sütött cipóban van tálalva, pankómorzsás, narancslekváros lazac spárgával, hollandi mártással, a desszert mindig a hagyományos vajdasági madártej, ezek az alapok. Ez egy fura menüsor, nem finoman illeszkednek egymáshoz, de benne van mindhárom család hagyománya, ezért ragaszkodunk hozzá.
